Nem kellene ekkora szüneteket tartanom két írás közt igaz? 

Igazából most nem tudom miről írjak, pedig nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a projektbe. Az írásban önmagam keresgélem. Az egy dolog, hogy több dologhoz ért az ember, de van az úgy, hogy valakinek ez túl sok, és van akinek túl kevés. És tudjátok mit? Mindkettő érzés felismerése fájdalommal jár nekem. Aztán ha ez nem lenne elég, akkor még magam is itt vagyok mint tényező. Az is tud kellemetlen lenni ha felismerem milyen értéket képviselek adott személynél. Olykor fájó is... de nem kell mások skatulyájában élni. Nem kell elfogadnod ahova elhelyeznek... nekem sem kell elfogadnom. Biztonságban vagy, legbelül érzed a tiszta igazságot, ami soha nem csal meg. 

Ma óriási felismerésben volt részem... megéreztem a szeretet erejét, a teljesen egyszerű és letisztult formáját, az elfogadás eredetét. A semmiből jött, csak úgy. Csak beléptem egy helyiségbe. Olyan volt mintha felismertük volna egymást. 

Hol voltál eddig?

Na, mindegy, csakhogy itt vagy, és most már aztán el ne tűnj többet... csá, megyek játszani.

Ezt mondták azok a csodás kis cicaszemek... ezt üzente a mozdulat, a teljesen határozott és magabiztos lépések amikkel a tenyerembe jöttek mindketten. Nekem teljesen természetesnek hatott, mintha tudnák, hogy nálam fognak lakni és vigyázok rájuk és ők vigyáznak rám. 

Igy leszünk mi 5en csajok!